Imádom a könyveket

Felgyorsult, a technika bűvkörében keringő világunkban mindig öröm, amikor egy fiatalt a telefonja helyett egy könyvbe mélyedve pillantunk meg. Ha pedig egy fiatal nem csak olvas, de ír is, ráadásul komoly céljai vannak az irodalommal kapcsolatban, az különösen magára vonja az érdeklődő pillantásokat. Danielle D. Taylor írónő szárnyait próbálgatva mutatkozik be az olvasóközönség előtt. Első könyve a napokban lát napvilágot, így interjúnk a lehető legaktuálisabb, mi pedig mindenre kíváncsiak voltunk vele kapcsolatban.

Egyetemistának lenni már önmagában sem egyszerű. Más fiatal az egyetemi éveit a tanulás mellett a bulizás tölti ki, te viszont írói munkásságod felvirágoztatásának szenteled szabadidőd és energiád jelentős részét. Nem félsz attól, hogy később megbánod, amiért a gondtalan szórakozás helyett ezzel az igencsak komoly foglalatossággal töltötted fiatal éveid jelentős részét?

A tanulással sohasem volt igazán problémám, mert nem akartam kiváló lenni és az anyag jó részét már megtanultam az órákon. Soha nem olyan jövőt képzeltem el magamnak, amit a jegyeim határoznak meg és így, hogy egyetemistaként kiadhatom az első könyvem, kijelenthetem, megérte ezzel foglalkozni. Elsősként persze engem is magával ragadott az „egyetemi szellem”, de elég volt pár nap, hogy rájöjjek nem egészen olyan vagyok, mint a szobatársaim. Ők inkább a lázadó-bulizós elsősök voltak, míg én akkor is az írással és más hobbikkal foglalkoztam. A családtagjaim gyakran mondogatják, hogy a tanulás legyen az első és ne foglalkozzak semmi mással, de csak én tudhatom, mit akarok a jövőben csinálni és ahhoz mire van szükség. Az én elképzelt jövőmhöz pedig elengedhetetlen az írás, így soha nem fogom feladni.

Egy bemutatkozódban azt írtad magadról, hogy csak kevés „beavatottnak” mutattad meg az írásaidat. Mesélnél arról, kik ezek a beavatottak, és miért pont ők részesültek a kiváltságban, hogy felfedted előttük féltve őrzött titkodat?

Amikor írni kezdtem az első olvasóm az édesanyám volt. Tőle örököltem az olvasás szeretetét, amiből az írás iránti szenvedélyem is kialakult. Legelső írásom könyvnek indult, de teljesen más témában és stílusban, mint a mostani. Ezután blogba kezdtem, a manapság nagyon népszerű japán karakterekkel és világgal foglalkoztam. Első „beavatottjaim” az osztálytársaim és barátaim voltak, aztán blogból és olvasóból is egyre több lett. Talán húsz blogot is vittem akkoriban, amiket a középiskola utolsó évében felfüggesztettem, mert közeledett ez első mumus: az érettségi. Az évekkel a baráti köröm is egyre szűkült, így a „beavatottak” köre is. A kezdetben tucatnyi emberből alig maroknyi maradt. Most egy facebook csoportban bétázásra jelentkezett hölgy az, akivel a legtöbb részletet és ötletet megbeszélem. Rajta kívül még két ember van ebben a kis körben. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valaki friss szemmel olvassa az írásaim anélkül, hogy bennfentes információkat tudna, az sokat segíthet mind a stílusom, mind a kifejezőképességem javításában.

Figyelembe véve, hogy első könyved lassan a nyomda ajtaján dörömböl, ezt a fajta titokzatosságot már nem sokáig tarthatod meg magadnak és a beavatottaknak. Mit érzel azzal kapcsolatban, hogy hamarosan bárki olvashatja és véleményt is formálhat az írásodról?

Talán a jó válasz az lenne, hogy alig várom, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy rettegek. Erős a késztetés, hogy újra és újra elolvassak minden egyes leírt betűt. Egy részem attól fél, hogy amit szeretnék átadni a történettel az olvasónak az mégsem lesz érezhető vagy néhány utalást esetleg félreértenek. Mégis alig várom, hogy visszajelzéseket kapjak és megtudjam, min kell még javítanom. Ahogy egy jó pap is holtáig tanul én is tisztában vagyok vele, hogy az első könyv megjelenése nem jelent azonnali sikert vagy hírnevet. De még azt sem, hogy a kiadásra ítélt munkám kiváló. A Colorcom főként fiatal írókkal foglalkozik, akik be akarnak törni a hazai könyvpiacra, ezért is kerestem meg őket a kéziratommal. Ami pedig a titokzatosságot illeti… nos annyit elárulhatok, hogy sok rejtély marad megválaszolatlan a megjelenő könyvben, és persze – remélhetőleg – a soronkövetkezőkből sem fog hiányozni.

Az egyetemen igen komoly témákkal foglalkozol: filozófia, esztétika, kommunikáció és médiatudomány. Ilyen széles repertoár mellett már meg sem lepődik az ember, hogy az irodalom is az érdeklődési körödbe tartozik. Ez mindig így volt? Mindig ennyi különböző dologgal foglalkoztál egyszerre?

Akik ismernek tudják, hogy nincs egyetlen olyan perc sem, amikor csak egy dolgot csinálnék. Nem emlékszem olyan időkre, amikor ne így lett volna. Ahogy korábban említettem több blogot is párhuzamosan vittem és ez a mostani írásaimra is igaz, mivel egyszerre több köteten dolgozom. De az egyetem mellett nem az írás az egyetlen, ami leköti a figyelmem. Amori-senpai néven – akárcsak a korábbi blogjaimon – a japán kultúrához kapcsolódó animék, mangák és doramák fordításával foglalkozom.

Azt mondják, mester csak egy dologban lehet az ember, hiszen, ha megosztja a figyelmét több tevékenység között, oda tökéletesség esélye. Felkészültél arra, hogy esetleg választanod kell az érdeklődési körödben fellelhető számos dolog között? Ha így alakul, mit választanál? Van akkora szenvedély az írás, hogy ő legyen a győztes, aminek akár az egész életedet szenteled?

Mindig is azt vallottam, hogy egy embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen és erre én vagyok az élő bizonyíték. Ez egy rohanó világ, amihez tempóban passzoló megoldások is társultak, így például, ha a barátaimmal akarok beszélni nem kell több órára félbehagynom minden mást. Akár írásban, akár szóban az interneten beszélhetünk és közben dolgozhatok, amin éppen kell. A tökéletesség szerintem eleve csak illúzió, mivel minden a viszonyítási alapon múlik. Főként igaz ez a képzelet világára, hiszen ki mondja meg, mi a tökéletes? Ami pedig az írás iránti szenvedélyemet illeti, azt hiszem nincs mitől tartanom, mert általános iskolás korom óta megszállottan írok és jelenleg is tucatnyi megkezdett történet vár a laptopom sötét mélyén, hogy kidolgozzam őket. Amire persze idővel sor is fog kerülni!

Közösségi oldaladon nem egyszer írtál arról, milyen írónak lenni, milyen az írói munka, az írás folyamata. Ezeket olvasva olyan érzése van az embernek, mintha megpróbálnál közvetíteni az írók és az olvasók között. Történt veled esetleg valami olyasmi, ami miatt úgy érzed, meg kell értetned az olvasókkal, miben másak az írók?

Végzős középiskolásként írtam egy pályázatot a Miskolci Egyetem számára ’Miért ír az író?’ címmel, amit a legjobbak közé válogattak be, talán ez volt az első lépés. De a valódi oka szerintem az, amit magam is tapasztaltam, hogy általában úgy tekintenek a fordítókra vagy írókra, mintha nem lenne magánéletük. Mintha csak az töltené ki az egész napjukat, hogy írnak/fordítanak vagy tartják a kapcsolatot a rajongóikkal. Pedig az írói is ember: tanul, dolgozik, vagy egyszerre a kettő. Neki is van családja, gondja-baja. Tehát a célom megmutatni az emberi oldalt a hírnév mögött, hogy ne csak a kiadott munkát hanem a háttérfolyamatokat és a kész munkához vezető utat is lássák az emberek.

Több esetben arra buzdítottad olvasóidat, hogy ne féljenek felvállalni önmagukat akkor sem, ha bolondnak nézik őket. Téged ezek szerint már néztek bolondnak? Magad is végig mentél azon a folyamaton, melynek végeredménye, hogy ki mertél állni a nagyvilág elé, mondván „Tessék, itt vagyok, író vagyok, talán bolond vagyok!”?

Sok tinédzserhez hasonlóan egy időben én is próbáltam rátalálni a saját stílusomra, ami elég vegyesre sikeredett, így sok furcsa tekintetet kaptam, és néha kapok még most is. Kedvelem a fekete ruhákat és csipkét, a legmeglepőbb élményem pedig az volt, amikor egy idősebb hölgy a vonaton leült velem szemben és megkérdezte: „Mondd csak kedveském, miért jó neked sátánistának lenni?” Mondanom sem kell, hogy semmi erre utaló jel nem volt rajtam, csak egy fekete szaggatott nadrág, egy szegecses csizma és egy csipkés rövidujjú. Miután túlléptem a kezdeti meghökkenésen, a hátrelévő időben kellemesen elbeszélgettem a hölggyel, aki végül még bocsánatot is kért az előítélete miatt. Mostanra megtanultam nem foglalkozni a gyanakvó tekintetekkel, ha pedig valaki feltűnően bámul, egyszerűen rámosolygok, amitől teljesen összezavarodik. A legnagyobb sikerélményemnek azt tekintem, amikor az első cosplayemben végig sétáltam fél Budapesten az évenként több alkalommal is megrendezett MondoCon egyikére tartva.

Azt is rendre hangoztatod, hogy ne féljünk kilógni a sorból. Te ezt teszed? Kilógsz?

Bármilyen közösségbe is kerültem, mindig én voltam a fekete bárány (néha szó szerint is) a szerte ágazó érdeklődési köröm miatt. Sehová sem tudtam tökéletesen beilleszkedni, ezért egy idő után feladtam. Rájöttem, hogy csak akkor lehetek igazán önmagam, ha igenis kilógok a sorból. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenképp ki kell lógnunk a sorból, egyszerűen csak nem kell félnünk, ha így van.

Párhuzamosan dolgozol történeteken, ami igencsak nagy lendületre vall. Mondhatjuk, hogy az első könyv után magába szippantott az írás élménye, és nincs megállás?
Igaz, hogy ez az első könyv, ami megjelenik, de annak is tizenakárhányadik verziója már. És Jessmine története mellett írtam már egy másikat is. Most ez lett a fő projekt és természetesen ezúttal sem csak egy történeten dolgozom. Ötlet nélkül soha nem voltam, ezért nem félek attól, hogy elhagy az ihlet és egy idő után már nem lesz mit írnom. Így igen, mondhatjuk, hogy nincs megállás.

Történeteidben nem elégszel meg az egyszerű megoldásokkal. Világokat akarsz összehangolni, teljes könyveket, történeteket akarsz egymással szinkronba hozni, és a végletekig akarod fejleszteni az egyes fajok történetét, társadalmát, kialakulásának lehetőségeit. Nem érzed úgy, hogy túl nagy fába vágtad a fejszédet és el fogsz veszni a részletekben?

Pont a minap mondtam a bétámnak, hogy csalódtam magamban, amiért nem tudtam fejben tartani Jessmine családfáját, de erre való a laptop, gyorsan kikerestem a jegyzeteim közül és dolgoztam is tovább. Az „egyszerű” szó szerintem soha nem is szerepelt a szótáramban, mivel mindent a nehezebb végéről fogok meg, amit nagyon élvezek. Ami a világokat illeti, Jessmine történetében egyelőre csak egy világ mutatkozik meg igazán, de – ha csak a fantáziám közbe nem szól – összesen öt világ lesz, melyek egymás mellett léteznek és néha súrlódnak egymással, néha összefonódnak. A legnehezebb mégis a történetek összekapcsolása, mivel nem csak családfák által kapcsolom össze, de néhány karakter több történetben is felbukkan, persze az életének másik szakaszában. Ami pedig a fajokat illetti… nos, evolúció. Talán egy tucatnyi faj van most, ami szerepet kapott a történetben, de sok van még megszületőben, ami csak a számára ideális időt várja, hogy felfedje kilétét. Tehát a kérdésre válaszolva, ha el is veszek a részletekben, a jegyzeteim majd kivezetnek a labirintusból. Nem beszélve arról, hogy nem számít mekkora egy fa, kellő munkával és persze idővel kidönthető, ha kitartó az ember. Az egyszerű szó mellett pedig a „feladni” a másik, ami számomra ismeretlen.

Mágusok, árnygyilkosok, vámpírok, vérfarkasok köré szövöd a könyveidet. Elmondhatjuk tehát, hogy a fantasy, a misztikum tölti ki a gondolataidat. Ez mindig így volt? Ez volt az első zsáner, ami eszedbe jutott, amikor írni kezdtél? Vagy más is megfordult a fejedben?

Az első könyvem nagyon más volt. Amanda Quick volt az az írónő, aki megszerettette velem az olvasást és az „Ezzel a gyűrűvel” című könyve volt az, aminek hatására elkezdtem írni. Külföldi nyaralásra vettem az egyik nagyobb üzletláncban és be kell vallanom, a borítója miatt választottam. Mint minden fiatal lányt, engem is lenyűgözött a borítóján lévő ragyogó gyűrű, és persze később a történetben sem csalódtam. Viktoriánus kori London, tele lovagokkal, fényűző bálokkal, titkos liezonokkal és rejtélyes ügyletek. Magába szippantott ez a világ és az első néhány történetem én is hasonló világban és hasonló stílusban írtam, de akkoriban még nem végeztem olyan háttérmunkákat a történeteimhez, mint mostanában, ezért jóindulattal sem nevezhetnénk történelmileg hitelesnek. Ezután jött az animék által ihletett blogok korszaka, ami jó gyakorlat volt az emlékezőképességem tornáztatására, hiszen párhuzamosan írtam őket és mindet fejben kellett tartanom. Ezután talán elsős középiskolásként kaptam kölcsön egy Könyvmolyképzős könyvet az egyik osztálytársamtól. Ekkor váltottam véglegesen stílust, amihez azóta is hű vagyok. És az igazat megvallva Jessmine karaktere is körülbelül ekkor született meg. Mondanám, hogy a története is, de az alap ötletet leszámítva – és persze néhány nevet – a hamarosan megjelenő történetnek már semmi köze a legelső verzióhoz.

Ha már az írásnál tartunk. Mióta írsz, és hogyan kezdődött? Van esetleg valami különleges történeted a kezdetekről?

Általános iskola negyedik osztály nyári szünete, Olaszország, Bibione a strandon. Ott kezdődött minden az első saját pénzből megvett könyvvel és a sarki vegyes boltban kapható lóhere mintás zsebkönyvvel, amit egy kis lakattal lehetett elzárni a külvilágtól. Egy nap alatt teleírtam a kis könyvecskét és édesanyámnak adtam, hogy olvassa el. Szinte végig figyeltem az arcát olvasás közben, és valahányszor felnevetett, kétségbeestem. Amikor elolvasta, felállt a napágyról egy szó nélkül, majd pár perc múlva visszajött egy újabb kis könyvecskével, amit a kezembe nyomott, hogy folytassam. Még a címére is emlékszem: Rejtélyes Romok. Akkoriban odavoltam az alliteráló címekért, szerencsére mára ezt már kinőttem. Körülbelül tíz könyvecskét írtam tele az egy hét alatt, amíg ott voltunk, és amint hazatértem bőszen nekiálltam a gépelni és nyomtatni. Minden egyes oldalt kincsként őriztem, majd az édesanyám után a nagyszüleim traktáltam vele. Így visszagondolva talán levakarhatatlan voltam, de betudom a kezdők lelkesedésének. Azóta az írói technikám, a kifejezésmódom és a kutatási/kidolgozási módszerem is sokat javult. Hamarosan kiderül, hogy ezzel mások is egyet értenek-e.

Mikor döntöttél úgy, hogy ki szeretnéd adni a könyvedet?

A legelső verziót a Könyvmolyképző egyik pályázatára fejeztem be, leadási határidő előtt talán egy nappal. Miután rányomtam a mentésre, lementem a szüleimhez a nappaliba, kikapcsoltam az éppen nézett tévéjüket, beálltam a szoba közepére és elkiáltottam magam, hogy kész a könyvem. Persze először fogalmuk se volt, miről beszélek, és mivel az írást mindig csak hobbinak tekintették, nem is voltak olyan lelkesek a hír hallatán. Ez volt az első próbálkozásom egy kiadónál, amit persze az első szelektáláson el is kaszáltak, de nem adtam fel. Hagytam pár hónapot, hogy leülepedjen a történet, mielőtt elkezdtem átdolgozni. Akkor már jókat nevettem néhány részleten és megértettem, miért dobták vissza. A mostani verzió viszont már kemény háttérmunka eredménye, mivel nem csak a különböző legendáknak vagy az általam használt fajok eddigi meghatározásainak néztem utána. A Colorcom Media meglátta a lehetőséget a történetben és a világban, amit teremtettem és őszintén remélem, hogy nem csak Jessmine történetét segítenek majd eljuttatni az olvasókhoz.

Ha választanod kellene egy dolgot, amit az írói lét legizgalmasabb részének tartasz, mi lenne az?

A karakterek megalkotása. Az én kezemben van egy ember élete, akit én alkothatok meg, mintha csak szobrász lennék. Adott egy alap, ami először még felismerhetetlen, de minden apró részlettel egyedibb és élettelibb lesz. Megkapja a szeme, a haja és a bőre színét, aztán a magasságát, a súlyát és korát. Kap egy nevet, személyiséget és ami igazán fontos: múltat. Nem csak az embereket határozza meg a múlt, hanem a karaktert is, hiszen az teszi őket azzá, amik abban a pillanatban, amikor a könyvön át mesélnek nekünk. Még annak a karakternek is van múltja, aki a történet szempontjából csak egy járókelő, akinek a főszereplő nekimegy, miközben menekül. Oka van annak, hogy éppen akkor ott volt, ahol.

Mesélnél egy kicsit arról, hogyan éled meg, hogy a kéziratod hamarosan nyomtatott formát kap?

Egy több fordulós levelezés után kaptam meg azt az üzenetet, amit később a követőimmel is megosztottam: a Colorcom vállalta a könyvem kiadását. Először csendben elolvastam többször, majd felsikoltottam és megkértem az első személyt, aki éppen mellettem volt – a keresztanyám – hogy ő is olvassa el, jól látom-e. Aztán neki is kellett egy perc mire feldolgozta. Amikor ő is ugrálni kezdett örömében és gratulált én már a ló túloldalán voltam és inkább kétségbeestem. Rájöttem, hogy újra át kell néznem minden egyes sort. Minden egyes oldalt kinyomtattam és esténként lefekvés előtt legalább egy órán keresztül böngésztem a fejezeteket, megjelölve a hibákat és kijegyzetelve azokat a részeket, amikre később még szükségem lesz. Aztán sikerült leadnom a végleges kéziratot, ami utána tördelésen esett át és hamarosan a már a polcomon fog pihenni.

Most megjelenő könyved egy lányról szól, akit – hogy finoman fogalmazzunk – elég sajátos nevelési elvek szerint nevelnek fel a szülei. Érzelmek és az emberi kapcsolatok kizárása, edzések, kék-zöld foltok. Nem éppen átlagos gyerekkor. Miért adtál a főhősödnek ilyen sanyarú gyerekkort?

Sajnos tapasztalatból mondhatom, hogy a mosoly sok mindent képes elrejteni. Sok ismerősöm, akiről azt hinné az ember, hogy semmi gondja az élettel, valójában fél haza vagy éppen iskolába menni. Amerikában állandó téma az iskolai erőszak és a zaklatás, nálunk ez nem kap akkora hangsúlyt, pedig igenis jelen van. A gyerekekben ezek képesek nagyon mély sebeket hagyni, amiket még felnőtt korban sem lehet begyógyítani. Azért ilyen múltat választottam Jessmine-nek, hogy megmutassam, sohasem késő változtatni, mert mindenkire vár valaki, aki segít megszabadulni a sötétségből, csak ki kell tartani, nem szabad feladni. Jessmine-t arra nevelték, hogy reálisan lássa a világot, két lábbal álljon a földön és csak a szemének higgyen, ne a szívének, mégis később egy olyan világba csöppen, ami ennek épp az ellenkezője és újra kell gondolnia az életét. Az új környezet arra sarkalja, hogy elgondolkodjon, ki is ő valójában és olyan döntéseket hozzon, amiket ő akar és amit nem rá kényszerítenek. Egyszóval meg kell alkotnia önmagát. Ezzel rá akarok mutatni, hogy nincs olyan, hogy késő.

A történet egyes elemeiből úgy tűnik, nem vagy a sablonok embere. Ebből pedig adódik egy izgalmas kérdés. Te melyik tábort erősíted? Kötelező a happy end, vagy belefér a depi end is?

Én úgy mondanám, hogy a köztes táborba tartozom. Nem hiszek a tényleg jó befejezésben, mert úgysem lehet egyszerre mindenkinek jó. Ahogy abban sem hiszek, hogy valami csak rossz lehet, hiszen az éremnek két oldala van. Valakinek a halála lehet jó és rossz dolog is, mivel az élet sem fekete-fehér, akármennyire is annak szeretnénk. Annyit biztosan ígérhetek, hogy egyik történetemnek sem lesz tündérmesébe illő vagy minden kedvenc karaktert legyilkoló vége.

Mi a következő lépés a munkásságodban?

Most az időm nagy részét a megjelenő könyv reklámozására fordítom, de azért természetesen a mindennapi írás sem marad el. A következő feladat a weboldal elindítása, ahol sok érdekes információkhoz juthatnak majd az olvasók. Erről egyelőre annyit árulok el, hogy felkerül egy olyan kiegészítés is, ami segít jobban megismerni a fajokat és a világot. De, mint a történeteknél, ezzel kapcsolatban is rengeteg ötletem van és idővel mindet meg is fogom valósítani.

Na és akkor az utolsó kérdésnél engedjük el a fantáziánkat. Csukd be a szemet és mond el, mi lenne íróként a végső cél?

Olyan világot teremteni, amiben az olvasók a karakterek nélkül is el tudnak merülni és bele tudják magukat képzelni, mintha csak a sajátjuk lenne. Olyan karaktereket alkotni, akik nem csak élettelen eszközök a szemükben, hanem régi barátok, akikhez időnként visszatérnek. Olyan történeteket írni, amik, ha csak egy kis időre is, de magukba szippantják az olvasót, ő pedig, megfeledkezve a mindennapi élet terhéről, egy történet erejéig tényleg főszereplőnek képzelje magát. A végső célnak pedig talán azt mondanám, hogy szeretnék önbizalmat adni az olvasóknak. Bízzanak saját magukban, a képességeikben, az érzékeikben és a döntéseikben. Merjenek döntést hozni, ne csak sodródjanak az árral, mert láthatják, hogy a bátorság és a kemény munka igenis kifizetődő.